Karácsonyi beszámoló

Kezdődött azzal, hogy a gyerek 22-én délelőtt, Nellianyuval való maratoni csevegésemet követően- ami már egy ajándék volt számomra, mert nagyon szeretem-, szóval Kincső 39 fokos lázzal ébredt, és lazán lehányt, amit ezidáig nem tett soha. Én, mint gyerekorvosi körökben jól ismert paramami azonnal hívtam a doktornőt, hogy ez most nem téves riasztás, hanem nagyon komoly, és a baj tényleg nem kicsi, így azonnal csináljon helyet a rendelőben, mert mi megyünk, és ha valaki előttem be mer menni, valószínűleg nemes egyszerűséggel meghajalom, mivel a kislányom nagyon beteg, amit én nem tudok kellő intelligenciával kezelni, ez van. Szerencsére nem talált nála semmit, ami nagyon veszélyes betegségre utalna, sem piros torok, semmi két fogacskán kívül, bár azt mondta, hogy ettől nem hánynak a babák és a magas lázat sem indokolja, így valószínűleg egy vírusos nyavalya. Nyilván én már jól kibőgtem magamat, és így eljutott a tudatomig, hogy túléli, de én tényleg nagyon kétségbe tudok esni, ha a gyerekem lázas. Egész este mellette voltam, a földön feküdtem a kiságya mellett. Szerencsére éjszaka sem volt már láza, és másnapra teljesen meggyógyult, bár valami ismeretlen eredetű oknál fogva nemhogy aluszékonyabb lett volna, hanem egész nap fent volt. Ez azért is volt dupla csavar az élettől, mert ugye 23-ára terveztem egy maratoni sütést(zserbó-beigli-isler), ráadásul a Dének is akkor volt a nyakkendő avatója, hogy hivatalosan is elsős lett a Nagy Gyula Általános Iskolában.

Így a süteményeket éjjel sütöttem, a gyerek ünnepségéről fél óra múlva eljöttünk, szóval logisztikából tök tehetséges vagyok, nem vitás. Ráadásul jellemfejlődök: nem izgultam, nem idegeskedtem, úgy voltam vele, hogy nem fog összeszakadni az ég, ha egy piros dísszel kevesebb lesz a fán, vagy nem lesz annyi sütemény vagy bármi. A lényeg, hogy a gyerekek ne egy idegbeteg, hullafáradt anyát lássanak karácsonykor.

Nálunk az angyalok hozzák a fát, ők díszítik és az ajándékokat is tőlük kapjuk, szóval angyalivá kellett válnom 23-án estére, hogy másnap reggelre feldíszített fára ébredjen a család. Igen, nekünk reggelre kell időzíteni, mivel a szentestét anyukáméknál töltjük együtt a testvéremékkel. Szóval sikerült éjszaka mindent elintézni, és még a fát is jól állítottam fel, nem fordítva, mint két évvel ezelőtt...hiába, a műfenyő és a szőke nő találkozása első alkalommal emlékezetes volt, nem vitás..

Reggel volt nagy öröm, mindig Domi fedezi fel elsőként, hogy az angyalkák itt jártak, és izgatottan fut be kihívni minket.

Kincsike rezignáltan vette tudomásul, hogy van egy fa a játéksarokban, ami alatt egy zebra van, ami ráadásul pink színű, de azért rápattant, majd visszament aludni.

Délelőtt megérkeztek sógornőmék, meg az angyalkájuk, aztán indultunk Paksra. Az M6-oson teljesen futurisztikus volt, mert csak mi mentünk az autópályán...

A szenteste nagyon jól sikerült, igazi ízkavalkád várt bennünket, szerintem 4-5 kg-ot sikerült felszednünk az elmúlt napok túlzott szénhidrátbevitelével, de ilyenkor tényleg nem érdekel:) Domi és Kincs elvegyült az unokatesók rengetegében, akik kellően asszisztáltak az angyalkás storyhoz, mert ugye Dé még nem tudja, hogy a szülők az igazi angyalok..szóval volt csillagszóróval lejövetel a lépcsőn meg éneklés, olyan igazi meghitt, karácsonyi hangulat, amolyan felejthetetlen.

Tegnap este jöttünk haza, ma mentünk anyósékhoz  -enni. Valahogy nem fér a fejembe, hogy az ünnepek alatt miért kell ilyen töménytelen mennyiségű ételt kontroll nélkül magunkhoz venni...de tény, hogy egy év alatt nem eszünk annyi édességet, mint ilyenkor. Kincsikém a mai napon is néha volt fent, bizonyára most piheni ki magát a lázas napból.

Make a Smilebox slideshow

régi bejegyzések | a blog kezdőlapja